Hat-hét éve emésztési gondjaim támadtak egyik napról a másikra. Eleinte azt hittük, hogy vírus, de nem akart elmúlni. Majd ráfogtuk a stresszre, de továbbra is jelen maradt.
A tünetek az IBS nevű betegségre hajaztak. Étkezés utáni vagy stresszhelyzetben gázképződés, hirtelen székelés. Nálam szerencsére nem társult fájdalommal. A székletem színe is változott a normális (barna) színtől a sárgás, szürke árnyalatig bezárólag. Ezek a tünetek kezdték rányomni a bélyeget az egész életemre: Nem mertem buszra szállni, olyan munkát kellett keresnem, ahol elérhető távolságra volt egy használható mellékhelyiség. Voltak jobb időszakok, mely alatt teljesen tünet mentes voltam, és voltak rosszabbak is.
Túlestem az összes szóba jöhető vizsgálatokon:
- ételallergia
- ultrahangok
- labor
- lisztérzékenység
- cukorérzékenység
Minden teljesen rendben volt. Nem mertem magamat rászánni a tükrözésre, amely az egyetlen olyan módszer manapság, amely 100%-os betekintést nyújt a vizsgáló orvosnak a kényes területre. Látszólag nem voltam beteg, nem fogytam, közérzetem jó volt, de azért mégis bennem motoszkált a gondolat, hogy valami nincs rendben. Féltem, hogy mi fog kiderülni (ilyenkor a legrosszabbra gondol az ember), és féltem magától a vizsgálattól is.. Próbáltam interneten „élménybeszámolókat” keresni, de nem igazán találtam, ezért is döntöttem úgy, hogy megosztom veletek ezt a témát, ha esetleg ti is hasonló cipőben jártok. Végezetül szülői unszolásra vettem rá magamat a vizsgálatra.
A vizsgálatot jómagam vidéken, egy magán orvosnál csináltattam meg, bódítással. Az ára elég borsos sajnos, de semmiképpen sem mertem bevállalni az állami egészség(telen)szolgáltatást érthető okokból. Két részből áll. Az előkészítés, és maga a vizsgálat. Az első fázisban phospho-soda-t kellett innom, amely egy hashajtó készítmény. Ez nagyon rossz volt, inkább nem is részletezném, ha nem muszáj :) Itt már azt mondtam, hogy inkább hagyjuk az egész vizsgálatot, el sem megyek. Hiba lett volna. Miután jól kitisztultam délután volt a vizsgálat. Gondolom, nem kell többször mondani, hogy nagyon féltem. Behívtak a vizsgálóba, ott volt a doki, meg egy asszisztens. Át kellett öltöznöm egy olyan gatyába, amelyen hátul volt egy luk. Kicsit viccesen nézhettem ki, de akkor, abban a pillanatban nem tudtam ezen röhögni. Felfeküdtem az asztalra, mondta a doki, hogy beadja a bódítót. Gondoltam magamban, hogy a 196 centimmel és a 92 kilómmal azt a kis bódítót nem fogom még csak megérezni sem, és nagyon féltem, hogy hogy fog fájni, és milyen kellemetlen lesz.
A következő, amire emlékszem, hogy a doki mondja, hogy ennyi volt, lehet öltözni. Szó szerint semmit sem éreztem az egész vizsgálatból, nem is hittem el, hogy megtörtént. Az eredményem pedig hálaisten jónak mondható, találtak egy kis gyulladást, amelyre kaptam gyógyszert, és elvileg minden rendben lesz. Azért is elvileg, mert ezen bejegyzés megírása közben is szedem, olyan friss ez az egész. A vizsálat után még kicsit kába voltam, de nagyjából fél óra múlva már kutya bajom sem volt. Mikor hazaértünk felfaltam az egész hűtőt, hiszen egész nap nem ehettem semmit. :)
Szó mi szó, bocsánat a „féltem” szóismétlésért, „nem kell félni, nem fog fájni”, legalábbis én így éltem meg ezt az egészet. Ha ezt előre tudom, akkor nem hagyom, hogy ilyen sokáig befolyásolja az életemet ez a betegség. Remélem most, hogy kaptam gyógyszert sikeresen le tudom győzni. Bátorság, egészség!